A szakmáról másképp

Mainapranagyonboldognévnapotkivánokterikénekmarikája

Marika páciens a reumatológián. Amikor belép, ritkás, barna haja félhosszúra vágva, rendezetlenül, lóg a vállára. Félénken maga elé nézve pislog. Gyorsan hadarva beszél, a mondandóját ismételgeti. Mint aki megszokta, hogy őrá úgysem figyel senki. Erős mellei a dereka felé lógnak, amit előre görnyedt testhelyzete még fokoz. Egész lénye szorongást, bizonytalanságot, félelmet idéz. Reumás, a dereka fáj.
Szegény gyermek, akit a sors szeszélye a Földre pottyantott valahonnan, aztán megfeledkezetett róla. Megtudom: Csonka családban él, anyjával és testvérével.
A szokásos vizsgálat nagy eredményt nem hozott, hanyag tartásból eredő hátfájás. Torna kéne és jó lenne lefogyni. De vajon ez, a korosodó, 30-as évei elején járó gyermek hogy érti meg?
Ha csak kezelést írok, 10-15 alkalommal nem sok történik. Ennél több kellene! Megpróbálom.
Marika! Mit szoktál enni egész nap?
Sorolja a szalonnás tojást reggel, a túrós buktákat délelőttönként, a jó zsíros paprikást, és 3-4 kiflit vacsorára.
– Marika! Te otthon vagy?
– Igen. Szociális segélyen.
Tehát ráér. Otthon van, egész nap csak eszik. Alig 30 évesen 118 kg.
– Marika! Holnaptól vegyél egy füzetet, és amit megeszel, írd fel. Próbálj az eddiginek pont a felét enni! Egy hónap múlva gyere el!
Felemeli a tekintetét, csodálkozóan. Bólint, elköszön.
1 hónap múlva Marika megjelenik. Hozza a füzetet. A kockás lapokon nagy kerek betűkkel szigorúan jegyezve: 7 30-kor tejkávé 2 db kiflivel. 11 órakor: 1 db lekváros bukta és így tovább.
Elővesszük a mérleget, 118 kg.
A gyógyszert felírom, tornára küldöm. Hetente kétszer bejár ide, azzal is megy az idő. A kisváros melletti faluból egy félnapos program a buszozás a kórházig és vissza. Közben falubeliekkel lehet találkozni, meg lehet beszélni a nap eseményeit. Jobb itt, mint otthon.
A hetek telnek, Marika jön. Egy füzete betelt, hozza a másodikat és hűségesen ír. Megmérem. A súlya 105 kg. Az arca ragyog.
Nyárra, Marika 85 kg. A haját sötétvörösre festeti. Dolgozni kezd, hetente háromszor a szociális foglalkoztatóba jár. Gyöngyöt fűz, borítékot hajtogat. Boldogan újságolja! 30 ezer Ft-ot keresett. Rólam sem felejtkezik el. Egy szelet csokit, pár szem cukrot, egy doboz joghurtot gondosan becsomagol, és az asztalra leteszi.
Októberben újabb meglepetés ér: Marika mobil telefont vett, sőt használja is. Egyik napon SMS érkezik a telefonomra:
Amainapranagyonboldognévnapotkivánterikénekmarikája.
Augusztusban Marikát nyaralni viszik a Balatonra, a gondozóból. És azóta is rendszeresen jön, az életéről beszámol, időnként mobil telefonon hív: „fogytán a gyógyszer, mikor jöhet?” Az élete a korház köré épült, amiatt, hogy van értelme, mert van, ahol várják, és megkérdezik tőle, na, Marika mit ettél?

(202. pályamű)

Test és lélek

Két álló test, egymással szemben. Lehajtott fejek, lesütött szemek. Ernyedt karok, merev lábak. Óvatosan emelkedő mellkas az egyik testben, kiszakadó sóhaj a másikban. Egy szempár nyílik, a tekintet siklik, pásztáz: letapogatja és végigsimítja a másikat. Mozdulatlan érzékelés, felfedezés, ismerkedés, csend.
A nyitott szempár tekintete átmelegszik, megrebbennek, ébredeznek a lógó kézfej ujjai. Tétován skálázó, tapogatózó mozdulatok. Megelevenedő csuklóvonal, óvatosan felívelő alkar, felszaladó váll, megfeszülő felkar - megszületik a mozdulat: egy kar kinyúlik. Az ujjbegyeken túlmutató tompa, rózsaszín körmök belebotlanak a másik test bőrébe.
Megrebben, leáll, majd keresőre lágyul a mozdulat. A körmök visszahúzódnak, már az ujjbegyek érintenek - egy szárnyszegetten kiálló lapockát. Ahogy végigsiklanak a bőrön, a félszeg lapocka lágyan helyére csusszan, beleolvad a hát síkjába. A hátizmok rostjain végighullámzik az érintés melege. Felbizseregnek a gerinc mentén szétágazó idegpályák, sorban elrendeződnek a csigolyák, ég felé nyújtózkodó tengelybe találnak. A legfelső csigolya fölött ellazul a tarkó, kienged a csuklyásizom és a vállakat helyükre csúsztatva, megnyúlik természetes hosszára, oldva a nyakizmok feszességét.
Az érintés üzenete közben eléri az állat, körbefut az ajkak kontúrján, bezúdul a szájüregbe, megtölti a fogakat, szétárad a nyelvben, lecsorog a garaton, áthatja a mandulákat. A mély lélegzet energiája lehatol a gyomorig, puha meleggel béleli ki a hasi szerveket, a medencét.
Egy másik hullám szétterül az arccsontokra feszülő bőrön, kisimítja a szem környéki ráncokat, szétárad a szemgolyókban és kicsi, fényes szikrákat gyújtva bennük, felizzik a szempillák végein. Tovahullámzik a szemöldökök ívén és bársonnyá lágyítva a homlok árkait, beteríti az egész fejbőrt. Megcsiklandozza a hajhagymákat, áthatol a koponyacsontokon, egyszerre ömlik befelé az agy tekervényeibe és kifelé, a hajszálak törékeny alagútjába, majd útja végén kilobbanva a testből, megtalálja helyét az aurában.
Az érintés generálta dagály hullámai lezubognak a tüdőbe, mint lepkeszárnyak, ébresztgetik a tüdőhólyagocskákat, végigsimítanak a szívbillentyűkön és szétáradva a test motorjában, a folyamatos pulzálás ritmusára végigcsobognak az érpályákban, utat találva minden szomjas sejthez. Megremegtetik, életre keltik a medence, a csípő, a lábak összes izmát és mélységes, zsigeri örömöt, elevenséget varázsolnak az idegrendszer minden vezetékébe.
A telítettségben kimerevedik a pillanat. Csend. Két mozdulatlan test.
A megnyúlt pillanatból kirobbanó válaszmozdulat már a megérintett testben születik meg. Ahogy elindul, nyílik, kibomlik és rátalál a másik bőrére, új mozdulatot hív elő az előbb még érintőben.
Tapogatva, óvatosan érzékelve-érintve egymást, meglágyulnak a (test)határok.
Egymásba olvad érintő, érintett, érintés, érintettség.
Fel-felizzó, parázzsá szelídülő, majd távolodó és újra egymásba zuhanó tapasztalások.
Zsiger-duett.
Megnyílás és kitárulkozás, felfedezés és megismerés, egymásba feledkezés, oldódás, kiteljesedés.
Ez a mozgásterápia.

(204. pályamű)

Profil

Milyen ember az, ki a másik kosarából a legszebb almát veszi ki, magának gyűjtöget, mástól elveszi a legszebb fürtöket, önzése hatalmasra dagadt és nem maradt egy csepp falat se, mit nem számítva osztana, oszt, szoroz, összead, kivon, mi éppen célszerű, van még néhány féleszű, ki hiszi, mit ravasz mód kitalál, és tálal hazugon, ha néha védtelen árvára rátalál, lenyúzza még a bőrét is, abba burkolózva védi magát a dermesztő belső hidegtől, uralkodik, lenyel, felfalna végtelen éhségében, kéjenc mosolyra húz a szája, s várja, majd csak eljön a lehetőség, hogy beadd a derekad, bedőlj hamis szavának, ravasz agyának, furfangos hallgatása fullánkja beléd hatol, meglop, ha nem adsz önként, felrója szívtelenség álarcát neked, ki csak védenéd magad, tudja ő, hogy élete csak sivár temető, a nemlétbe húz le téged is, halódj te is, ha ő már nem él, mert meghalasztotta magát, odaadta a lelkét a puszta létezésért, ideológiát gyártott már sokat, hogy ki ne lógjon a lóláb, hogy ártott már sokat, más vérét színi, az élet vizét előle meginni, életben maradni, más hátán taposni, hogy kicsiny léte kiemelje a halotti porból, a halotti torból is elveszi a legszebb falatot, hogy higgye, nincsen semmi bűne, hisz ő írta saját balsorsát a dőre, mert dohányzott nyakra-főre, nem lett szakavatott cserkész, aki becserkész, báránybőrbe bújt farkas, talpas parasztlegény, lovászfiú, ki vágyódik kéjsóvár arccal arra, mikor megy el a gazda, hogy feleségét megbassza végre, suttyomban, kéjt a kéjre, csak meg ne tudja senki, hazugon elfeledni, elfedni, bekenni sárral, letakarni a szart a sállal, nem látszik az, csak szaglik, a kutyaugatás nem hallik fel a magas égig, négykézláb állva látnád magad, neked ez a póz is megfelel, ha megéri, mert kell a másik vére, hogy élni tudj, zabálni, megenni mind, ki észre nem tér időben, hogy nem maradt már semmi hús rajtad, hiába dagasztottad duplára magad, halszálka nem fog rajta, sovány keszeg, ki csak feszeng a ruhában, minden szűkre szabva, aprócska féreg, lyukat rág rajtad, míg meg nem érted, jó módszer ez, a lyuk majd egyre nő, míg be nem takar a temető barna földje, sírodon is zabálná lelked, halottan is csak kerget, a pokol sem elég neki, oda is utánad bámul, árul, s elárul, pokolra juttat, bár nem tett semmi rosszat, csak élt a drága, hústalan, vértelen kéjenc, éjféli besurranó bérenc, sótlan, kietlen giliszta, Istennek másik arca, a Hold féktelen lakája, a bűntelenség ruhája feszül, szakadoz rajta, mert ő az a fajta, ki így tud……… szeretni.

(229. pályamű)

Pavor nocturnus

Liza talán öt éves lehetett, mikor Albert Flórián először megjelent a plafonon. A nagy barna foltok persze azelőtt is ott voltak, sőt biztos Albert is, csak addig nem vette észre. Persze addig nem feküdt a szülei ágyában, ahonnan jól lehetett látni Albertet, de most beteg volt, áthozták magukhoz. Nem látszott az egész focista, csak a férfitorzó, a tüskésre nyírt rövid haj, na meg a focista mez a férfi mellkasáig. A lázas éjszakai álmok eltűntek, Albert viszont maradt. Ott volt másnap és ott volt harmadnap. Liza kíváncsisággal vegyes borzongással nézte a focistát. Nem látott még soha focistát, csak a tévében. Az apja nem szerette a focit. Az anyja is csak néha nézte, amikor döntő volt. Liza tudta, hogy valami fontos történik, mert az anyja nagyon izgatott lett, sőt még kiabált is, hogy: „Vigyázz, már, vigyázz!” meg azt, hogy: „Te hülye!” Szóval ilyen egy focista… Alberttel jóban lettek. Mikor Liza egyedül játszott a nagyszobában, Albert ott kuksolt a sarokban és nézte.
Éjjel viszont át kellett mennie a gyerekszobába. Albert persze ott maradhatott a szülőkkel a nagyszobában éjszakára. Pedig jó lett volna, ha átjön. Liza nagyon félt a férfitól, aki éjszakánként be akart jönni az ablakon. Liza ágya pont az ablak alatt volt. Amikor a férfi bejön majd éjszaka, pont Liza lesz az, akit meglát. Hogy ezután mi történik majd azt Liza maga sem tudta, talán magával viszi, de hogy semmi jóra nem számíthat, az egyszer biztos. Anya azt mondta, hogy hallaná a csörömpölést, ha bejönne valaki, de Liza tudta, hogy a férfi olyan halkan kúszik majd át az üvegen, hogy senki nem fogja meghallani, csak amikor már késő. A férfi sok éjszakán át lapult az ablak alatt a sötétben. Várta a megfelelő pillanatot, hogy lecsapjon. Később már nem volt ott, talán elunta a hosszas várakozást, talán egy másik gyerek ablaka alatt lapult. A férfival viszont elment Albert is. Liza még napokig várta, hogy visszajön, de aztán szép lassan elfelejtette.
Albert csak negyven évvel később jutott eszébe. Nézte a beázást a falon, és dühöngött. Aztán eszébe jutott Albert. Talán mégis visszajön? Tudta, hogy Albert ugyan elment, de a sötét árnyak, még ott lapulnak az ablak alatt, és bármikor lecsaphatnak. Persze nem úgy, ahogy akkor gondolta, a kiságyban az ablak alatt, hanem sokkal félelmetesebben. Akkor még nem tudta, hogy az árnyak nemcsak az üvegen át tudnak hangtalanul bekúszni a szobába, hanem a torkán keresztül egyenesen a gyomrába. Talán, ha Albert visszajönne…

(253. pályamű)

Tündérhegyi pillanatképek

Reggel
A portásfülkét a megolvadt, kissé avas margarin illata lengi körül. Laci bácsi a portás napozik. Napozáshoz legjobb a margarin, osztják meg velem a páciensek, akik már szintén Laci bácsi ősi receptjét követve napoznak.

Nagycsoporton ülünk, a pacik (=páciensek), a dzsippek (Dzsip = terepautó = terapeuta), a nővérek és a szocioterapeuták. „Hogy beszéljünk mi itt, amikor maguk figyelnek minket” – szólal meg az egyik páciens. „Miért maguk talán nem figyelnek minket?” – válaszolja mosolyogva Hidas főorvos.

Délelőtt
A munkaértekezleten heves vita folyik arról, hogy kinek van inkább szüksége a nagyteremre a csoportjához. Hidas főorvos türelmesen hallgatja a terapeuták között zajló hatalmi harcot, majd fél óra elteltével csendesen megszólal: „Találjanak egy üres szobát, és tartsanak benne csoportot jó?”

Délután:
Éppen egyéni terápiáról távozik egy férfipáciens. Mielőtt kilépne a szobából a zsebébe túr, kivesz egy marék használt papír zsebkendőt és leteszi az asztalra. „Ezt a kis szemetet még itt hagynám jó?” – kommentálja.

A következő páciens, az ezüstös hajú Marika is indulóban van, de még megtorpan az ajtóban. „Csak egy kérdésre válaszoljon, mielőtt elmegyek” – mondja: „Mi kell a boldogsághoz?”

Szombat
Kezdő pszichológusként szorongva érkezek az első szombati betegfelvételre. Blümmel Feri, akkor a főorvos helyettese, megnyugtat, hogy eloszlassa a szorongásom: „Ha valami problémád lenne, szóljál át a szobámba és segítek.” A probléma hamarosan meg is jelenik egy ötvenes idült alkoholista nő képében, aki mindenképpen befeküdne Tündérhegyre. Hosszasan győzködöm arról, hogy Tündérhegy nem a megfelelő hely a számára, de hiába. „Szóval itt sem segítenek rajtam, szóval innen is elküldenek” –mondja, miközben két karját befeszíti az ajtókeretbe, jelezve, hogy innen ezentúl senki se ki, se be nem mehet, ha ő úgy gondolja. Végső kétségbeesésemben megkérdezem: „Beszélne a főorvossal?” Feri egy pillanat alatt felméri a helyzetet, majd így fordul a beteghez: „Mondja asszonyom, olvasta maga Eric Berne Emberi játszmák című könyvét?” „Nem” – válaszol pironkodva a páciens. „Hát akkor menjen haza és olvassa el” – mondja Feri – „majd ha már tudja, hogy mi a felnőtt-felnőtt kommunikáció, jelentkezhet pszichoterápiára.” „Köszönöm, főorvos úr” – rebegi hálásan a beteg, miközben kihátrál a szobából

Búcsú

Álmaimban néha még megjelennek az ütött-kopott szűk kis szobák, a társalgók, és a folyosók. Mintha egy öreg kastély szobáiban bolyonganék álmaimban, egy elhagyott szigeten. „Mi keresnivalóm van még ott, mi vonz vissza?” – kérdezem magamtól ébredéskor.
Később, Budakeszin járva ellátogatok az új Tündérhegyre. Tiszta szobák, tágas előterek fogadnak. Sehol egy beázás, egy szűk kis folyosó. A hulló vakolattal, porcicákkal a régi emlékek is eltűntek. Már nem álmodok Tündérhegyről.

(254. pályamű)

Ha idejárok, milyen leszek?

– kérdezi a 9 éves „kezelhetetlen” Virág az első találkozásunk alkalmával.
– Milyen szeretnél lenni? – kérdezem vissza.
– Jó – mondja.
Virágot 2 év múlva a huszonéves anyánál 8 évvel fiatalabb nevelőapa részéről szexuális bántalmazás éri.
Talán azért, mert a nevelőapa anyja szerint „ez a gyerek velejéig gonosz”.
És én? Milyen vagyok? Mik a lehetőségeim és a határaim? Kinek kellett volna lépni, szólni, ott lenni, hogy ez ne történhessen meg? Miért vagyunk ott, ahol vagyunk, ha ez megtörténhet?

A 8 éves Máté szerint a gonoszok és a jók azért harcolnak egymással, mert a gonoszok elrabolták a jóktól a krumplifőzeléket. A játékvári harcban megoldódik a helyzet. Mint ahogy Máté mostani élete is, mert 2 éve végre igazi családban él: nevelőapjával (anyja öccse), annak élettársával és az élettárs három gyerekével. Mátét a nevelőapa 2 éve hozta ki az intézetből, ahová drogos szülei miatt került. Máté nálam a legelső alkalom 5. percében, egy macit szorosan magához szorítva azt kérdezi: „akkor én most itt fogok maradni?” Ez volt számára az eddigiekben természetes: valahová elviszik és otthagyják. A családdal foglalkozó intézmények mindent megtesznek, hogy Máté félelme valóra váljon: mivel a szülők soknak ítélték a kórházi gyermekpszichiáter által a magatartási problémákra adott gyógyszert, és minimálisan csökkentették, az iskola és a kórház azon dolgozik, hogy a végre megtalált családból hogyan lehetne kiemelni a gyereket. Kik a gonoszok, kik a jók? Hová kerül végül a krumplifőzelék? Kit érdekelnek Máté igazi érdekei?

Krumplifőzelékes nap van: a 6 éves Lili anyjának készít gyurmából új recept szerint krumplifőzeléket.
– Szeretetet kell belerakni! – mondja Lili.
– Nehéz belerakni? –kérdezem.
– Nagyon. Mert tudod, a szeretet belülről jön, és nyomással jön ki. Mint a hányás. (??)
Lili: – Mi a kedvenc kérdésed?
Gondolkodom. –Talán, hogy miért jön ide, aki idejön.
Ő is gondolkodik. – Engem apa küldött. Hogy legyen egy gondnok, aki lenyugtat.

Lilinek teljesen igaza van: néha nagyon nehéz jól szeretni. Nehezen jön ki a szeretet az emberből. Mint a hányás. Néha legszívesebben azt is lehányná az ember, akit szeret. Amit szeret. A szakmáját is például. Amit különben nem hagyna ott, mint anyja Mátét az intézetben. De néha mégis elmenekülne belőle, és elmenne – mondjuk – hajósinasnak. És ilyenkor jól jön – jönne – egy gondnok, aki lenyugtat. Aki elmondja nyugodtan a gyermekvédelmi szakembereknek, hogy Máté akkor is jó helyen van a végre megtalált családjában, ha egy fél tablettával kevesebb gyógyszert adnak neki, de mindenhonnan hazaviszik.

Otthon vagyok? Itt maradok?
Milyen leszek, ha idejárok?

(266. pályamű)

Akt


(203. pályamű)

Angyaloknak királynéja


(250. pályamű)

Pillangó


(251. pályamű)

Szeretnék napozni


(252. pályamű)

(255. pályamű)

Módosult tudatállapot


(264. pályamű)

Körben…


(265. pályamű)